Szexualitás és erkölcs

„Morálra szeretet híján van szükségünk, ismétlem, s ezért van rá akkora szükségünk! A szeretet parancsol, de szeretetnek híjával vagyunk: s ezért az távollétében, és éppen távolléte által parancsol.”

André Comte-Sponville 

A szexualitás és az erkölcs az emberi élet két meghatározó ereje. Az egyik a lélek ösztönös, míg a másik a tudatos szférájához tartozik. Összehangolásuk alapvető létszükséglet. Minden kultúra fejlettségéről sokat árul el az, hogyan tudja életelveit építő, fejlesztő, élhető módon kialakítani. Hogyan tudja az emberben lévő magasztosat az ösztönössel megbékíteni, s e kettőt együtt az élet szolgálatába állítani. Ez a Hamvas által kultusznak nevezett ősi vallási kultúrák lényege.. A megismerés, az átnemesítés és a megszentelés rítusa abból az őstudásból fakad, miszerint jó vagy rossz dolgok alapjában véve nincsenek. Weöres Sándort idézve - ápolt tulajdonságaink jók, ám elhanyagolt vagy éppen kényeztetett tulajdonságaink - rosszak. A kultusz ebben az ősi megközelítésben a földi természetről s így átvitt értelemben az ösztönökről való gondoskodás is

Az archaikus kultúrákban megkülönböztetett tisztelete és külön istensége volt a szexualitásnak, csakúgy, mint a halálnak, a harcnak, és sok más, pusztító, rémisztő jelenségnek. Sivát, Kálit, Sethet, Astartét, Hádészt, Árészt, Aphroditét, Attiszt és Kübelét és még számtalan más istent nem azért tiszteltek – mint azt sokan hiszik – hogy e kultúrákban a „primitív” ember magát a halált, a pusztulást vagy a nemi egyesülést éltette bennük. Azt tisztelték, ápolták, gondozták, ami az ösztönök, vágyak nyers ősereje mögött megbújva rejtezett és rejtezik - a teremtő erőket. Megszelídítésük éppen az emberi tevékenységben rejlő tudatlanság miatt vált szükségessé. E miatt vesztek el, vadultak el és váltak uralhatatlanná az emberi élet számára.

A kultuszban tehát éppen ennek ellentéte történik, az erők szeretetben és tiszteletben történő megszelídítését végzik, a bennük megnyilvánuló óriási energiák visszanyerése és alkotóerővé alakítása által. A hindu kultúra kámának nevezi a megszelídítetlen vágyak világát. A káma az őseredeti vágy, minden vágy szülőanyja, amely teljesen tudattalan, nem rendelkezik a megkülönböztetés, az ítélkezés, a megértés képességével. A káma, avagy vágy más szóval - hiány. Ezért a káma kezelésére nem gyógyír sem a vágy kielégítetlenül hagyása, sem annak kiélése. Az előbbi dühöt és kiábrándultságot, míg az utóbbi gőgöt és ragaszkodást szül. A káma feloldása csakis a megismerésben és az átalakításban történhet.

A szexualitásban ezért volt az ősi Egyiptomnak, Kínának, de Indiának és még javarészt az ógörög kultúrának is olyan szexuális kultuszrendszere, amely megértette, tisztelte és felhasználta az emberben keletkező szexuális alapösztön hatalmas energiáit. India, Mezopotámia vagy a hellenisztikus görög világ kultikus szeretkezései rítusai, Attisz-Kybelé és az Orfikus misztériumok egyaránt az Erósz erejét használták. E misztériumok korai szakaszában a szexualitás jelenségének magyarázatában nem ragadtak le az utódnemzésnél vagy a szexualitás örömszerző, feszültségcsökkentő hatásánál, hanem ezek mögé hatoltak.

E kultúrákban a szexualitás, a nemi egyesülés, az egységre törekvés fizikai megnyilvánulási formája volt. Megismerésben és elfogadásban történő egyesülés, két ember mély és intim találkozása a fizikai létben, rövid megmártózás az egység óceánjában. Realizálása és elfogadása annak, hogy bár az ember vallási értelemben tekintve lelki-szellemi lény, de a testetöltésben megélni és vállalni képes testét és nemét. Ölelés, amelynek csúcspontja akár az istenség felé vezető transzélmény is lehet, mert Erósz az orgazmus pillanatában felvillantja azt a misztikus élményt, amely minden ember lelkének legnagyobb, legtitkosabb vágyai közé tartozik. Ezért lehet a szexualitás földi síkon két ember találkozásának legmélyebb illetve legmagasabb szintű aktusa.

Ezért káros és életellenes a szexualitás és az erkölcs mesterséges szembeállítása. Az erkölcs a társadalom által elvárt helyes viselkedések szabályrendszere. Külsődleges megnyilvánulási formája az emberi viselkedésnek, az adott kultúra exoterikus életkódexe., az a bizonyos evangéliumi frissen festett sír. Olyan, mint a maghéj a benne lévő lényeg nélkül. Az egészséges erkölcs annak az előképe, ahogyan a szeretettel áthatott ember élne és működne a világban. Külső vázszerkezet és életvezetési modell mindazok számára, akik belül még híjával vannak efféle átdolgozottságnak. Élhetővé teszi az emberek közös életét, ám sokszor elfedi azt, ahol a kárpit alatt korhadt a szerkezet.

Külsődlegessége folytán azonban teljességgel alkalmatlan dolog a szexualitás és a lelkiség mélyebb folyamatainak kezelésére, különösen akkor, ha szabályainak kialakítása a vallások félreértelmezésén alapul. Filozófiai értelemben annak összekeverésén, hogy minden vallásban két, alapvetően eltérő út kínálkozik a vágyak és a szexuális energiák átdolgozására. Az aszkézis misztikus, szerzetesi útja, és a házasságokban, párkapcsolatokban élő mindennapi emberek útja. Mindkettő használja a szexualitás erejét, de mindkettő másként. Az aszkéta lemond a szexualitás megéléséről és Erósz erejével az Istennel való kapcsolatát termékenyíti meg. Anselm Grün bencés szerzetes szerint a misztikus, aszketikus úton haladó szerzetesek gyakran a szexualitással viaskodva jutnak el a teljesség kikötőjébe, egynek érezve magukat a szexualitással és Istennel egy nyugalomtól és erőtől duzzadó határtalan létezésben. Erósz tehát – amennyiben az aszkézist helyesen használják - az istenséggel való szerelmi egyesülés energiája. Az aszkéta tehát nem a szexualitásról és annak energiájáról mond le, csupán annak fizikai megéléséről, hogy aztán mindezt belső világában az Isten felé irányíthassa.

 A szexualitás másik útja mindenkié lehet, és közel áll ahhoz, amit a kelet tantrikus útként ismer. Az érzékek tengerén, a vágyak tudatos megismerésén keresztül vezet és a párkapcsolatokban megjelenő szexualitás energiáját használja saját természetének megismeréséhez. E két út összekeverése és félreértelmezése, a szexualitás tiltása és embertől való elidegenítése azonban mindkettővel ellentétes, és egyikben sem jelenik meg. A szexuális vágyakkal szembeni bűntudatkeltés pedig éppen hogy lehetetlenné teszi a vágy mögött álló hiány valódi természetének megértését és megszüntetését.

Ez a gesztus a teremtés egységébe ver éket, különválasztva a lelki ideálok és az emberi szükségletek világát. A fizikai lelkitől való elválasztása valami olyasmit sugall az ember számára, mintha e kettő létezhetne egymás nélkül is. Ezzel éppen a vallás és a belőle kialakuló erkölcs eredendő értelme hiúsul meg, nevezetesen a fizikai és a lelkivilág újra-összekapcsolása, azaz relígiója. Ez minden vallás célja. Ezért mondja W. Schubart, hogy aki a nemiséget és a vallást eredendően ellenségnek tekinti, az a lélek örök megosztottsága mellett tesz hitet.

Annál is inkább, mivel a szexualitás és mindaz ami az ösztönök mélyéről vezérli, éppen a megosztással ellentétes irányban hat. A szexualitás a testiség síkján az egységre való törekvés. Célja a kiegyenlítés, a beteljesítés és az egységbe forrasztás - két egymást szerető ember között. Megnyitja az embert, odaadásra, kötődésre teszi alkalmassá. A szeretet egyfajta megnyilvánulása – de sosem maga a szeretet. A szeretetről leválasztva kétségkívül elveszti eredeti célját, a két ember közötti lelki kapcsolat fizikai beteljesítését.

            Istene a görög kultúrában Erósz, a nagy egyesítő, akit nem véletlenül ábrázolt Hésziodosz a legnagyobb, legősibb istenek egyikének. Erósz ugyanis világelv - célja a teremtés erőit harmóniába, egyensúlyba rendezni. Erósz a vágy, a szépség, az igazság, a tudás és a tökéletesség iránt. A gondolatok és az érzések megtermékenyítője, aki nélkül nem lenne vallás sem, hiszen belőle fakad az istennel való egyesülés iránti vágy is. Erósz a szexuális aktusban a férfi és női princípiumok elegyítője, amely minden aktusban jelen van, még az egyneműek szerelmében is, hiszen a férfi-női pólus itt is tökéletesen megjelenik.

A hellenisztikus hagyomány megemlékezik arról, hogy a szerelmi együttlét egy valaha volt egységre emlékeztet, amelynek elvesztése az emberi lélek legősibb, leghatalmasabb fájdalma. Platón szerint az ember valaha androgün lény, azaz férfi-nő volt és önmagában hordozta teljességét. Bátorsága és ereje elképesztő volt, akaratával az Olümposz ormaira tört, egyre nagyobb veszélyt jelentve magukra az istenekre is. Zeusz álmában ezért kettéhasította a teljes férfi-nő embert, amiből rettenetes káosz keletkezett. Az emberiség tébolyult fájdalmában semmi mással sem foglalkozott, mint hogy férfi és nő folyton egymást keresve próbálta pótolni elveszett másik felét.

Zeusz azután megkönyörült rajtuk, s Apollón segítségével nemi szerveket hozott létre testükön, hogy párosodhassanak, és a fizikai egyesülésben rövidke pillanatokra felidézhessék az egykori teljesség emlékét. Ezzel csillapította Zeusz az ember fájdalmát, időről-időre nyugalmat és enyhülést adva számára az egyneműség korlátai között. A történet szerint, azóta van nemi vágy a földön, de azóta van az is, hogy az ember csak látszólag, csak külsőleg egész, valójában fél, aki szüntelen keresi elvesztett párját.

Ennek a keresésnek, miként minden hiánypótlásnak és beteljesülésnek az istene az Égi Erósz, aki ősi istenként, a teremtés kezdetén keletkezett. Első volt az elsők között. Felfénylett a sötét ?s-Éjből, aranyszárnyú, ragyogó, elől nő és hátul férfi istenségként. Erósz volt az, aki kezdettől fogva teremtett, kiegyenlített, ezért a világ filozófiai értelemben Erósszal mint alkotó-életerővel áthatott. Erósz a lélekben a teljesség szeretete, de Erósz a ritmus és a dallam, a rövid és a hosszú, a mély és a magas harmóniája. A szerelem istene is, amely a harmónia és az egység megfelelője férfi és nő között. Erósz a teljességhez vezető út egyik legfontosabb istene. Öncélú szexualitásban a kiüresedés és elsekélyesedés, de szeretettel és bölcsességgel áthatva a kiteljesedés lehetősége, a hiányzó Másik Féllel való gazdagodásé. 

Hajdu Ráfis Gábor