header-photo


Félelem, a Rubiconon innen és túl

 Sorscsapás vagy lehetőség?


Bennünk pogány, víg násza van
Esztelenül szép gyermek-hitnek,

De néha-néha ezt a nászt

Az összebúvó félelem

Isten-órái szentelik meg.

                                   (Ady)

Az elmúlt néhány száz év társadalmi ideológiái mentén haladva, az emberiség példátlan erőfeszítéseket tett, csakhogy megszüntessen minden lehetséges okot, amely félelmet válthat ki belőlünk, emberekből. Korszerű gyógyszerek, kiirtott járványos megbetegedések, biztonságos épületek, gazdagság, bőséges táplálék, fejlett jogrendszer, és még számtalan vívmány igyekszik biztonságos, félelemmentes világot varázsolni számunkra.

Látszólag minden rendelkezésre áll ahhoz, hogy a racionálisan gondolkozó ember egyre nagyobb biztonságban érezze magát, és egyre kevesebbszer találkozzon a félelemmel. Úgy tűnik azonban – éppen a racionálisan gondolkozó ember – a modern világ működtetője és kialakítója fél egyre inkább. A fejlett fogyasztói társadalmakban, az amúgy is növekvő számú mentális zavarok leggyakrabban, a félelemmel és szorongással összefüggő kórképek.

Régi félelmeinket újakra cseréltük. A korábbiak helyett, melyek főként a természeti csapásokkal, járványokkal, spirituális jelenségekkel voltak kapcsolatosak, egyre több, erősebb, korábban soha nem tapasztalt félelem telepedett társadalmunkra. Az emberiség nagyhatalommá vált a világ felett, és e nagy hatalom a jelek szerint nagy félelemmel jár.

A kísérlet, amely a felvilágosodás korával vette kezdetét, és amely az intellektus kizárólagos segítségével akart boldogságot teremteni, mégsem hozta el az áhított jövőt. Ma is születünk, élünk, megbetegszünk és meghalunk, mint évszázadokkal ezelőtt őseink. Jóllehet, várhatóan hosszabb idő alatt, ámde gyakran jóval több szenvedés árán érjük el utunk végső állomását. Közben elszennyeződött bolygónk, testünk, és ha nem vigyázunk, mi lehetünk az első civilizáció a történelem során, amely bukásával magával ránthatja az egész földet.

Az új Titanic, amelyen mindannyian utazunk, soha nem látott sebességgel száguld valami ismeretlen Kék Szalag elérésének reményében. Mégis, hiába a pazarul megépített hajó, a nagyszerű díszletek, az utasokban egyre többször megfogalmazódik valami bizonytalan félelem. Mi van odakinn, a díszes, világos termek falain túl? És mi van bennünk, mélységeink rejtett útvesztőiben?

Az emberi lélek, érzelmeink, moralitásunk otthona, tartja magát saját - talán irracionális - ámde annál bölcsebb szabályaihoz. Mintha tudna, érzékelne valami többet, mint ami öt érzékszervünkkel befogható és intellektusunkkal feldolgozható. Mintha létezne benne valami magasan-mélyebb tudás, és ez a belső tudás egyre nagyobb konfliktusba kerülne mindazzal, amit maga körül lát – tehát fél.

És e félelem vastagodó gyökerét táplálja sok, morál és átfogó világkép nélkül teremtő tudományos terület is. Egyre többen kételkednek már e tudomány újabb ígéreteiben, felismerve azt, hogy „A ma igazsága, a holnap tévedése.”. Mégis, sokan mintha időről-időre megfeledkeznének erről, csakhogy újra és újra lefátyolozhassák tekintetüket, menekülve a valóság fájdalmasan kiábrándító, változást követelő képei elől.

Fritz Riemann, a félelem ismert kutatója, a fenti jelenséget a következőképpen fogalmazza meg: „Úgy tetszik, a mai életünkhöz egy új nyavalya tartozik: egyre több olyan szorongásfajtát ismerünk, amelyek saját ténykedésünk nyomán jönnek létre, s e ténykedésünk önmagunk ellen fordul. Ismerjük a szorongást a bennünk magunkban meglévő romboló erőktől - amelyek a természetes életfolyamatokba való beavatkozások nyomán adódnak. A hatalom akarása, ami híjával van szeretetnek és alázatnak, a természet és az élet fölötti hatalom akarása azt a félelmet kelti bennünk, hogy manipulált, kiüresedett lelkű lénnyé válunk. Ha a régebbi korok embere félt a természeti erőktől, amelyeknek tehetetlenül ki volt szolgáltatva, és félt a fenyegető démonoktól, a bosszuló istenektől, akkor nekünk most önmagunktól kell félnünk.”

Márpedig aki önmagától fél, gyakorlatilag saját belső forrásaitól vágja el önmagát. Ennek a helyzetnek a feloldására nincs más lehetőség, csak az őszinte szembenézés önmagunkkal, félelmeinkkel, az életút azon állomásaival, ahol kialakult, rögződött ez az áldatlan állapot. Nincs más út, hiszen a félelem állandó elkerülése, – a félelem maga.

Félelmeink egy részével együtt születünk, illetve a várandósság ideje alatt kezdjük eltanulni, átvenni – leginkább az anyai félelmeket. Születésünk pillanatában egyénre szabott „félelem-készlettel” érkezünk a földre. Későbbi félelmeink, illetve a félelemmel kapcsolatos megküzdési stratégiánk szempontjából kiemelten fontos világra jövetelünk folyamata. Egyes ezoterikus hagyományok szerint a gyermek születési folyamatában leképeződik egész későbbi élete.

Ezt alátámasztani látszik néhány pszichológiai vizsgálat eredménye is, amelyek bizonyították, hogy a császármetszéssel vagy komplikált, nehéz szüléssel világra jövő gyermeke a szülés tapasztalatát mintaként, későbbi életkríziseikben tovább hordozzák. Így a várandósság és a szülés, az anya és a gyermek harmonikus együttléte, ígéretes lehetőséget teremt egy olyan alapbiztonság kialakulására, amely meghatározó lesz a későbbi félelmek kezelése szempontjából.

Márpedig a születéssel, pontosabban a „burok” megrepedésével elindul a védettségtől való elszakadás folyamata, és a baba elindul abba a világba, ahol e pillanattól kezdve egyre gyakrabban kell magának megküzdenie problémáival. Ettől kezdve egyéniségétől, neveltetésétől, életkörülményeitől függően közelebbi vagy távolabbi ismeretséget köt a félelemmel. A félelemmel, amely egyfajta riadó állapotként mindig fellép, amikor testi vagy lelki komfortérzésünket veszély fenyegeti.

Természetesen felnövekedésünk során, életünket végigkíséri sokféle izgalom, az első lépések megtételétől, a szülőktől való elszakadás és magány érzésén keresztül, a pubertáskori szexualitás felfedezéséig, vagy az öregedéssel, a halál közeledtével járó problémák felismeréséig. Ezek azok a természetes félelmek és szorongások, amelyek elvezetnek bennünket fejlődési kríziseinkhez.

E kríziseknek az a legfontosabb tulajdonsága, hogy az egyén számára akkor és ott elérhető eszközökkel megoldhatatlan. Így a továbblépés érdekében új, eddig ismeretlen energiaforrásokat kell mozgósítania, lényének újabb területeit kell megismernie, integrálnia személyiségéhez.

A lélektan megkülönböztet konkrét és szimbolikus félelmeket. A konkrét félelmek kialakulását leginkább a kisgyermekkorhoz kapcsolja, és középpontjukba a fájdalmat illetve a szeretett személytől való eltávolodás (szeparáció) félelmét állítja. Szimbolikus félelmeink közé a sötétségtől, a vadállatoktól, a vihartól és a haláltól való félelmeket sorolja.

Ha alaposan megfigyeljük magunkat és környezetünket, könnyen felismerhetjük, hogy a félelem, vagy tőle nehezen megkülönböztethető ikertestvére a szorongás, bizony keveseknél ritka vendég napjainkban. Olyan energia ez, amely bizonyos helyzetekben megjelenik életünkben, és mi akarva, akaratlanul használjuk erejét, lovagolunk hullámain, vagy éppen alámerülünk sötét vizében. Olyan érzés, amely különböző formákban és intenzitással a legtöbb embert végigkíséri a bölcsőtől a sírig vezető úton. Olyan erő, amellyel minden földi halandónak szembe kell néznie élete során, és meg kell tanulnia vele együtt élni, uralni, fejlődésének hajtóerejeként és segítőjeként elfogadni.

A félelem – ahogyan anyanyelvünk ezt oly bölcsen megjeleníti: fél-elem, tehát valaminek a hiánya. A biztonságérzet, az önbizalom, a magabiztosság, a „tudom, hogy képes vagyok rá” érzés, de mindenképpen a teljes-ség, az egész-ség hiánya. Pótlólagos energiaforrás, amely segít és figyelmeztet addig, amíg az adott helyzet megoldásához szükséges képességek ki nem fejlődnek. Fokozatai és fajtái azok, amelyek hatását tekintve meghatározók.

Amíg a félelem kíváncsisággal, a kaland, a felfedezés, az új megismerésének izgalmával jár együtt, addig egy könnyen és jól kezelhető hajtóerővel van dolgunk. Ilyen a versenyláz, a lámpaláz izgalma, amely sportolót, színészt, vizsgázó diákot egyaránt jobb teljesítményre sarkallhat. Ezek olyannyira elfogadott és pozitív hatásai ennek az érzésnek, hogy gyakran eszünkbe sem jut e helyzeteket a félelmek közé sorolni. Szinte észre sem vesszük, hogy ilyenkor mi az az érzés, amelyet erőforrásként használunk.

            Gyökeresen más a helyzet a félelem erősebb fokozataival, a tárgynélküli szorongással, a bénultságot, gondolati és cselekvési zavarokat okozó rettegéssel, a súlyos fizikai tüneteket is kiváltó pánikkal, vagy a sokak életét megkeserítő fóbiás panaszokkal.

A szorongás esetében még azzal a bizonyos fél-elemmel sem vagyunk tisztában. A tudat és a tudattalan határán, a tudatelőttesben jelentkező határozatlan és látszólag ok nélküli balsejtelmet nevezzük szorongásnak. A félelem esetében legalább olyan szinten tudatosodott érzéssel van dolgunk, amelynél képesek vagyunk megnevezni annak valamiféle okát, még akkor is, ha sok esetben ez csak a mögötte megbúvó valódi okok elfedését jelenti. Anyanyelvünk itt is mélyen és képszerűen mutatja miről van szó.

Szorongunk, tehát valamiféle ismeretlen érzéstől hajtva kétségbeesetten igyekszünk magunkat bezárni, beszorítani biztonságosnak gondolt érzelmek és szituációk közé. Lelki értelemben ajtót, ablakot magunkra zárunk, cselekvőképességünk, így a helyzet megoldásnak lehetősége is jelentősen csökken. E szó döbbenetes pontossággal ábrázolja a tehetetlenül sarokba szorított embert, aki –legalábbis a lelke mélyén – igen szorult helyzetben van, és az ismeretlen félelem szorításában vergődik - szorong.

Napjainkban egyre többen vannak, akik olyan erős szorongást vagy félelmet élnek át állandóan, hogy a normális életvezetésre képtelenné válnak. ?k azok, akik szorongászavarban szenvednek. Ennek egyik egyre gyakoribbá váló fajtája a generalizált szorongás, amelyről akkor beszélünk, amikor is valakit szűnni nem akaró, általános, tárgy nélküli félelem gyötör.

A fóbiások konkrét helyzetekkel, tárgyakkal szemben éreznek erős, gyakran bénító erejű félelmet. Ilyen lehet többek között a pókokkal, mélységgel, vízzel, tömeggel szemben érzett - gyakran irracionális – félelem. Megjegyzendő, valójában nincs olyan ártalmatlan lény, jelenség vagy helyzet, ami ne jelentene „alkalmas” területet fóbia kialakítására.

A pánikbetegek periodikusan visszatérő rettegéshullámokkal küzdenek, amelyek gyakran komoly fizikai tünetekkel jelentkeznek. Fulladás, gyengeség, sápadtság, szívdobogás, verejtékezés, erős, gyakran leküzdhetetlennek tűnő halálfélelem lehet úrrá a betegen, aki rémületében zavarttá, bénulttá, logikus cselekvésre képtelenné válhat.

Nyelvünk bölcsessége talán még közelebb vihet e jelenség lényegének megértéséhez, de legalábbis elgondolkodtató szempontokat adhat a további vizsgálatához. A népnyelv a félelmet általában a hideggel – „jeges félelem markolt a szívébe”; a megdermedéssel, a mozdulatlansággal - „moccanni sem mert”; esetenként a halállal – „halálra rémült”; - hozzuk összefüggésbe. „A félelem a sötét oldal kapuja.” - mondja George Lucas klasszikussá vált filmeposzának a Csillagok háborújának legendás Yoda mestere is, és úgy tűnik igazat szól. A félelem tehát a hideg, a megmerevedés, a halál, azaz a sötét oldal princípiumai közé tartozik.

Ez azonban nem minősítés, csupán megállapítás. Nem értékítélet, hiszen ez a bizonyos sötét oldal, amit nevezhetünk akár jin energiának is, polaritást teremt a világos oldallal szemben. Ennek feszítő erejéből születik meg először a vágy, majd az akarat és legvégül a tett, hogy fél-elmét „egész-elmévé”, egészséges harmóniává változtassuk. Ez pedig lehetőséget biztosít a teljesség eléréséhez, ahhoz, hogy sokszínű, kreatív, bölcs és szeretni képes emberekké válhassunk. Olyanokká, akik szabadon és értékesen tudnak együtt élni másokkal, más egyéniségekkel.

A félelem romboló hatását leginkább akkor tudja kifejteni, ha - és ez gyakran a tudattalan félelmeknél fordul elő - az egyetlen motivációs erővé válik döntéseink mögött. Mert régi igazság, hogy „A félelem rossz tanácsadó.”. Akit félelme irányít valójában  kényszerpályán mozog, olyan kompromisszumokat köt, amelyekért a későbbiekben gyakran  súlyos árat fizet. Akkor és ott vagyunk szabadok, amikor félelem nélkül, vagy a félelmünket felismerve és uralva tesszük, amit tennünk kell.

Említésre méltó, hogy a félelmet régebben a hit elvesztésével kapcsolták össze. Luther Márton szerint, aki a hit természetének legnagyobb kutatói közé tartozott: „Az az ember, akinek nincs hite, olyan, mint akinek át kellett kelni a tengeren, de annyira félt, hogy nem bízott a hajóban. Így ott maradt ahol volt, és sohasem menekült meg, mivel nem akart felszállni és átkelni.” A hit nem csupán hiszi, hogy valami igaz, hanem kész ennek alapján cselekedni. Ez természetesen nem csak a transzcendens felé, a vallások irányába ható hitre igaz, hanem az önmagunkba, saját képességeinkbe vetett hitre is.

A félelem – mint láthattuk - nem lebecsülendő, megmosolyogni való ellenfél. Barátunkká, segítőnkké lehet, ha ismerjük és tiszteljük törvényeit, azonban elboríthat, kíméletlen és kegyetlen uralkodónkká válhat, ha nem vagyunk hajlandók tudomást venni létezéséről. Becsüljük meg és tanuljunk meg bánni vele. Lépjünk túl az általa diktált „üss vagy fuss” reflexeken, figyeljünk oda mindarra, amit mutatni akar.

?seink is megbecsülték, tudták, fejlődés, belső nemesedés, lelki salakjaink kiégetése, saját „Aranypengénk” kovácsolása csak a félelem tüzes poklának üllőjén lehetséges. A poklon, Márá, Széth, Ahrimán vagy Hádész birodalmán keresztül vitt az Adeptusok útja, azoké, akik a hagyományok szerint eljutottak a magasabb világokba. Az út veszélyes volt és maradt. Széth, a sötét erők ura, a félelem energiáit használja áldozatai irányítására, bár ez az erő nem létezik, valójában csak káprázat. Széth, mégis a félelem erejének segítségével „elrabolja a lelket és felzabálja az élők szívét”. A vándornak át kell kelnie a „lélek sötét éjszakáján”, szembenézni és megküzdeni lelkének démonaival. Életében át kell élnie a halál legsötétebb poklait, hogy saját belső fényével világítsa be mélységei birodalmát, hogy ép elmével, megtisztulva visszatérjen onnét.

A teremtéstörténetekből kitűnik, hogy ez az ősi érzés, együtt keletkezett e világgal, és feltehetően e világ elmúlásával fog lassan feloldódni. A halottaskönyvek tanúsága szerint, feldolgozatlanul maradt félelmeinkkel halálunk után, a közteslétben kell szembesüljünk, ekkor már kendőzetlenül, a menekülés lehetősége nélkül.

Zárszóként álljon itt Weöres Sándor néhány idevonatkozó gondolata:

Legtöbb ember, ha véletlenül megpillantja saját mélységének valamely szörnyetegét, irtózattal visszalöki a homályba; ezentúl a szörny még-nyugtalanabb és lassanként megrepeszti a falat. Ha meglátod egyik-másik szörnyedet, ne irtózz, ne ijedj és ne hazudj önmagadnak, inkább örülj, hogy felismerted; gondozd, mert könnyen szelídül és derék háziállat lesz belőle. Jó és rossz tulajdonságaid alapjában véve nincsenek. Ápolt tulajdonságaid jók; becézett vagy elhanyagolt tulajdonságaid rosszak.

 Hajdu Ráfis Gábor