header-photo


Eljövendő ... a halál

Az élet – egy mondás szerint - nem más, mint egy olyan hosszantartó és súlyos állapot, amely kivétel nélkül minden esetben halállal végződik. Megvizsgálva és értelmezve e mondatnak az idővel való kapcsolatát, elmondhatjuk, hogy a jövő, személyes jövőnk, percről-percre halálos biztonsággal közelíti felénk elmúlásunkat. A jövőtől való félelem így nagyon gyakran nem más, mint a haláltól, az elmúlástól való félelem burkolt megélése.

            Azt, hogy ezzel őszintén és nyíltan nézünk-e szembe, szabadon eldönthetjük. Mégis, a ma embere sok mindent megpróbál, csakhogy ne kelljen gondolnia a kapuval, amely az út végén az ismeretlenbe vezet. Önbecsapásunk számtalan módjának csupán egyetlen vállfaja, ha valaki azért kezd el foglalkozni ezotériával, hogy a reinkarnáció tanán keresztül megpróbáljon alkut kötni a halállal, így az utolsó pillanatig elkerülve a szembesülést vele. Pedig az ezoterikus út, a megismerés, az önmegismerés és a beavatás útja ott kezdődik, ahol az ember mély, életre szóló barátságot köt a halállal. Ekkor a jövő barátunkká válik…

Hiszen a halál nem más, mint az élet édestestvére, A tükör, amelybe őszintén belepillantva bármikor mérlegre tehetjük életünk eddigi súlyát és értékeit. Barátaink, szeretteink halála sem más, mint az utolsó tanítás, amellyel a távozó még megajándékoz bennünket végső búcsúzásakor. Egy utolsó ajándék arra nézve, hogy végre személyesen és érintettként találkozzunk az elmúlással, a fizikai lét elkerülhetetlen befejezésével, és végre rendezhessük vele a kapcsolatunkat. Figyelmeztetés, hogy számunkra is eljön majd a pillanat, amikor az élet kapuján kilépve kendőzetlenül szembe kell néznünk önmagunkkal, mindazzal, amit tettünk, és amit elmulasztottunk.

            A halál, saját halálunk a jövő ismeretlen, ködös ösvényein közeledik felénk. Félelmünkből, biztonságra való törekvésünkből fakadó igény, hogy tudjunk meg minél többet a jövőről, s ha lehet, egyben kössünk alkut is vele, töröljük ki belőle az ismeretlenség, a bizonytalanság ködös fátylát. Hajlamosak vagyunk elfelejtkezni arról, hogy évezredekkel ezelőtt élt őseink számára egészen mást jelentett a jövő. Az emberiség írott és íratlan hagyományaiból megállapítható, hogy a múlthoz és a jövőhöz, az élethez és a halálhoz való viszonyunk időről-időre változott és ma is változóban van. A múltat vizsgálva olyan összefüggéseket fedezhetünk fel, amelyek talán könnyebbé és tudatosabbá tehetik a jövőhöz való viszonyunkat, és ezáltal tartalmasabbá mindennapi életünket.

A korai emberiség számára – és ez még a ma élő ún. primitív törzseknél is megfigyelhető – a születés és a halál teljesen más értékeket képviselt, mint ma. A korai emberiség a transzcendenssel való szoros és harmonikus együttélés következtében a születést egyfajta halálként, a halált pedig megszabadulásként értékelte.

            E korszakban az idő nem volt más, mint az örökkévalóságból, az időtlen világból való kiszakadás mértékegysége, amely lehetőséget biztosít a megszületett lélek számára a továbbfejlődésre, az anyagi világ által. A jövő megismerése így csupán eszköz és lehetőség volt arra nézve, hogy a láthatatlan világgal való közvetlen kapcsolat elvesztésével, az ember meglelje saját útját a fizikai lét útvesztőiben.

A teremtéstörténetekben, mitológiákban megörökített paradicsomi világból ekkorra az ember már végleg kitaszíttatott, és folytatta az alászállás nehéz és rögös útját. A tudás fájának gyümölcsei, Káin utódainak növekvő ereje, a fizikai érzékekkel tapasztalható világ élvezete a halálban már csak a fizikai test gyengülését, megtörését és felbomlását látta. Ahogyan az emberiség távolodott léte igazi forrásaitól, ahogyan tudása hitté majd vallássá változott, úgy félte és rettegte egyre jobban a jövőt, a halállal való biztos találkozást. Az emberiség kialvóban lévő kozmikus tudatát a világ minden kultúrájában jelen lévő misztériumiskolái világították meg a továbbhaladáshoz szükséges fénnyel.

?k voltak azok, akik mint azt a mitológiákban is olvashatjuk, ismerték a múlt, a jelen és a jövő titkait. ?k voltak azok, akik különféle utakon, de képesek voltak tudatosan kapcsolatot teremteni azokkal a világokkal, amelyet Ízisz, Ahura Mazdao, Zeusz, vagy Odin birodalmaként ismer a vallástörténet. ?k voltak azok, akik életükben megélték a halált, akik tudatosan átkeltek a lélek sötét éjszakáján, végighaladtak a pokol legmélyebb bugyrain és szembenéztek legsötétebb démonaikkal… és felismerték, megnevezték őket, majd visszatértek közénk.

?k voltak a tudók. A mindenkori adeptusok, akik Tibet kolostoraiban, India szellemi iskoláiban, az egyiptomi templomokban, a kelták szent helyein vagy a titkos keresztény misztériumiskolákban várták mindazokat, akik elég erőt és késztetést éreztek ahhoz, hogy nyomukba lépjenek. Ott voltak a mindenkori uralkodók mellett is, tanácsaikkal, befolyásukkal sokszor láthatatlanul kísérve a zabolátlanná váló erőket. Átlátták a jövő titkait, és szelíden segítették az emberi fejlődést, mindig megtartva azt a megfelelő szinten.

A magas szintű beavatotti tudás segítségével az ókori birodalmakban elkezdték felismerni és regisztrálni az égi jelenségek földi párhuzamait. Nagy jelentősége volt a különböző jelek (omina) értelmezésének. Sardanapal asszíriai király (Kr.e.7.sz.) könyvtára, amelynek feltárásánál közel 20 000 ékírásos táblácskát találtak, melyek legnagyobb része e jelekről és értelmezésükről szól, de felsorolja az év szerencsésnek vagy szerencsétlenek tartott napjait is.

Az ókori Egyiptomban a legendás hermetikus beavatási iskola papjai, a Corpus Hermeticum 42 kötetének avatott ismerői voltak, és elképesztően pontos csillagászati ismeretekkel és ma már elképzelhetetlen mágikus képességekkel rendelkeztek. Indiában a hindu asztrológia, míg Kínában a Ji King jellemzi azt az időtlen tudásanyagot, amely máig fennmaradva fémjelzi az ezoterikus tudás, így az ezoterikus jövőkutatás minőségét is.

Ekkor még ismerték a jelentőségét annak, hogy az időnek nem csak mennyisége, de minősége is van. Tudták, hogy a kozmikus erők változásai fontosak az önismeret és a jövő megvalósítása szempontjából. Tudták, hogy a ritmus hordozza az életet, csakúgy ahogy szívünk és lélegzetünk hordozza a miénket. Mégis, az övék még harmonikusan igazodott a föld és a kozmosz ritmusához, hiszen ezek működése, bár egymás felett, de egymással analogikus kapcsolatban és azonos törvényszerűségek szerint zajlik.

Az egykori beavatotti tudás maradéka, az ókori Görögországban találkozik először a fejlett intelligenciával és lesz bölcsészetté. A görög művészetekben soha nem tapasztalt erővel jelenik meg a sors, a jövő és a halál tragikus összefonódása. Oidipusz és Odüsszeusz sorsa, hogy csak a legismertebbeket említsük, máig ható, a jelenkor emberének is fontos jelentést hordozó üzenet. A hádészi alvilág a mitológiában és Homérosz költeményeiben is félelmetes és gyötrő hely, az időtlen szenvedések birodalma. Odüsszeusznak pedig le kell szállnia oda, hogy hazatalálhasson, és meglássa a jövőt, a feladatot, amely rá, csak rá vár.

A görögöknél a mai értelemben vett időt Kronoszként tisztelik, de ismerik még kairoszt, az idő minőségi aspektusát. Jövőkutatásuk fontos eszköze a Mezopotámiából átörökített asztrológia. Babilóniához kapcsolódik még a görög jósdákban és Aszklepiosz gyógyító templomaiban is megjelenő oneiroskopia (oneiro – álom, skopeo – megfigyelek) jóslási rendszere, amit nemcsak általánosan a jövő, de betegség esetén kórjóslás céljára is alkalmaztak, és fontos része volt az orvosi prognózis felállításának.

Az ókor népei tehát még emlékeztek, megértették és gyakorolták e fontos törvényszerűségeket. Ez azonban már az Istenek Alkonya, a Hamvas által is megírt aranykor végső hanyatlása volt, amikor az ember egyre növekvő örömmel feledkezett bele a föld meghódításába.  A Zend Avesztában megénekelt kilenc hídból, amely egykor a földet a láthatatlan világgal összekötötte, nyolc már összeomlott. Egyetlen maradt csupán, amelynek neve Csinvat. Ez a híd az egyetlen, amelyen az érkező lelkek a földre, a távozók pedig a láthatatlanba visszatérnek.

A hagyományból tudjuk azt is, hogy az emberiség mégsem maradt ekkor teljesen magára. A jövő építését, az új világ paramétereit, az égi óceán mélységeiből kellett megszereznie, majd összehangolni a föntről kapott méretekkel, amelyeket a „Hét bölcs”, az indiai hagyományból ismert „Hét Szent Rishi” diktált le. Az ezoterikus hagyomány szerint a „Hét bölcs” égi megfelelője az Ursa Hét Csillaga, amelynek mindenkor normatív szerepe volt a csillagos égen folyó mindenféle kitűző, vagy bemérő műveletben.

Az ószövetség prófétái, Ézsaiás, Ezékiel, Illés és mások szeme előtt ekkorra már megjelent a jövő: „Mert te Betlehem, bár a legkisebb vagy Júdea városai között…”.

Krisztus születésével az emberiség új korszaka kezdődik el, ám ennek valódi megértése, mely a jövő és a halál szempontjából is különösen fontos, még várat magára:

„S elveszi e hegyen a fátyolt, mely beboríta minden népeket, és a takarót, amely befödött vala minden népségeket; Elveszti a halált örökre és letörli az Úr Isten a könnyhullatást minden orczáról.” A Krisztus-tudás, a Nap-szeretet megjelenése, az emberi fejlődés új dimenziójának előképévé vált.

Lassacskán a jövő építéséhez és a kozmosszal való harmóniájához szükséges őstudás végképp feledésbe merült, míg az új tudás, a Golgota misztériuma, a Péteri egyház sziklaszilárd bástyáin az évszázadok során kővé dermedt. Az analógiás gondolkodás helyett egyre erősebb lett a racionális, logikus gondolkodás. Az emberiség és a természet, valamint az emberiség és a kozmosz kézfogása egyre gyengült, és ezt szépen szimbolizálja, ahogyan az asztrológiából asztronómia, az alkímiából pedig kémia lett.

A jövő szerepe és jelentősége további változásokon ment át. A jövő egyre félelmetesebbé vált, hiszen az univerzumot vezérlő alapvető törvényszerűségek elfeledésével, megszegésével növekvő mértékben vált az emberi életút sorssá. Sorssá, amely nem más, mint a felismeretlenül maradt törvények könyörtelen érvényesülése életünkben. Sorssá, amely ha kell csapásai által faragja, kényszeríti ki mindenkiből a személyes fejlődéséhez szükséges lépéseket.

            A sors szó, valaha egészen más jelentéssel bírt, mint napjainkban. Ha alaposabban megvizsgáljuk látható, hogy anyanyelvünk bölcsessége még őrzi magában az eredeti jelentést. A sor-s, valaha azt a sor-t, azt az ösvényt, vagy utat jelentette, amelyen mindenkinek végig kell haladnia az első és az utolsó lélegzetvétele között. A sorsát (útját) senki sem kerülheti el, és a törvény nem tudása, itt sem mentesít a végrehajtás kötelezettsége alól. Ahogyan tovább peregtek az évszázadok, egyre gyakoribbá vált egy másik sokat használt szavunk is, a véletlen, amely szintén csodálatosan mutatja, hogy igazából olyan dolgot jelölünk vele, amely vél-etlen, azaz nem tudunk véleményt alkotni róla, mivel hiányoznak a vélemény kialakításához szükséges információk, vagy a megfelelő tudás.

            A sors és véletlen sziklái közt öntudatlanul lavírozva a jövő valóban félelmetes ellenféllé válhat. Ilyen hozzáállás esetén életünkben megpróbálhatjuk a hiányzó belső biztonság helyett megteremteni a külső biztonságot, mint ahogyan a felvilágosodás korától kezdve központi céllá vált a természet-isten erőinek értelmetlen és értelmezetlen uralása. A korszerű tudomány, a jövőkutatás hagyományos eszközeit mint elvetendő és megismerhetetlen fantáziaképet, babonaságnak, valamiféle rossz értelemben homályos és misztikus dolognak minősítette.

A mai modern ember szereti a jövőt leginkább számok, trendek, gazdasági mutatók és elemzések mentén kutatni és tervezni, ám belső világában sokszor egyre jobban retteg. Az így tervezett biztos jövő, gyakran kártyavárként omlik össze, amikor a „sors” keze egyetlen intéssel tüntet el világbirodalmat, hatalmas bankot vagy biztosítótársaságot a föld színéről. A betegségek, balesetek és tragédiák pedig fittyet hánynak pénznek hatalomnak és gazdasági előrejelzéseknek, mögöttük nagyobb erők állnak, mint amelyeket az ember valaha is meg tudna változtatni.

Hogyan lehet mégis békét kötni e folyton megújuló és mégis állandó, élet-halál ritmusban pulzáló világgal? Hogyan lehet mély belső biztonsággal és harmóniában élni életünket, és a jövőt fejlődési lehetőségnek tekintve? Rengeteg út vezet efelé, hiszen minden korszak és kultúra kialakította a maga számára megfelelőt. Ránk a 21. sz. küszöbén az a feladat hárul, hogy ne szolgai másolással, hanem megifjító érdeklődéssel tanulmányozzuk őseink tudását és az új misztériumokat. Felismerjük, és a modern világban cselekvő gyakorlattá változtassuk Zarathusztra, Buddha és Krisztus tanításait.

Megismerjük a belsőnkben áramló érzéseket, gondolatokat, és az eddig sosemvolt életkörülményeink élettani, szellemi hatásait. Ez, az unalomig ismételgetett, de valós mélységeiben oly ritkán alkalmazott – önismeret. Belső forrásaink megismerése és megtisztítása életünk emésztetlen salakjától, ehelyett energiáink, belső erőink egyensúlya csupán szeszélyes félelmek, vágyak és indulatok kavargása marad.

„Az egyetlen igazi tanulás: a lényünkben szunnyadó tudásnak a tevékennyé ébresztése. Az ős tudás az egyetlen alkalmas alap; ami rajta alapszik ronthatatlan, ami elgondoláson alapszik, szétmálló. Aki a lényében rejlő ős tudást önmaga számára meghódította, mindent elért, ami emberileg elérhető az élet és halál csak felületesen sebezheti, lényegében sérthetetlen és teljes.” – Írta Weöres Sándor.

Az önismeret azonban nem viselkedés, nem a jól működő hagyományok másolása, hanem a mögöttük lévő törvények felismerése és alkalmazása a világban. Nem csak nevelés, hanem növelés. Az önmagunk sokszínűségéről való tudás növelése. Ezért írja ugyancsak Weöres: „Rossz hajlamaidat ne fojtsd el, hanem csiszold jóvá őket. Bármily ártalmas, beteg, rosszindulatú hajlamra bukkansz: ne feledd, hogy akárminek csak az állapota lehet rossz, de nem az alaptermészete. A külvilágból se utasíts el semmit; ne gyűlölj, ne irtózz, ne undorodj. Ha valami iránt ellenszenvet érzel, ez annak a jele, hogy nem ismered eléggé. Önmagad beutazása: a mindenség beutazása.”

Ha sikerül ezt magvalósítanunk, akkor a jövő olyan életet hozhat számunkra, amelynek végén méltán hangozhat el a Tibeti halottaskönyv búcsúztatójának első strófája:

 Hű tanítvány, pihenj a fehér csöndben,
Pihend ki léted fáradalmait –

S ha visszatérsz újra e kerek földre,

Hozd el az egek ajándékait.

 

 Hajdu Ráfis Gábor